2009-05-18 08:58:57
A tökéletes hódítás receptje
A tökéletes hódítás receptje
Az ezüst markolat
Írói dédnagyapám szerint
A párás és mégis napsugaras őszi hajnalon vékony kis
füstszalag szállt fel a lovagvár számtalan kéményeinek egyikéből. A
jól értesült jobbágy, aki ezt a völgyből látta, tudta, hogy nem
Bíbor gróf- vagy mint a völgyben nevezték -a Vörös
Csirkefogó-reggelijét sütik-főzik a szakácsok. S Bíbor Gróf várában
a szakácsok nagy urak voltak, és csak reggel hétkor keltek. A gróf
csak délben reggelizett. A jól értesült jobbágy tudta, hogy a kis
kék füst mit jelent. Konrád mester, Conradus Superpollingerius kelt
ilyen korán. Ő volt a Bíbor Gróf szerződtetett aranycsinálója, aki
Würzburgból jött már másfél éve, s azóta a vártoronyban űzte az
alkímiát tökéletes sikertelenséggel. Konrád mester már valóban
korán talpon volt. Földig érő kabátban állott a tűzhely előtt,
amelyen titokzatos és bűzletes keverék rotyogott. Hosszú fehér
szakálla a térdét verdeste, s ha Konrád mester-a mi pedig elég
gyakori eset volt- a szakállát végig akarta simítani, le kellett
hajolnia. Így is csak ritkán érte utól.
Mindenféle titokzatos keverékek vették körül. A csillagzatok
rejtelmes táblái függöttek a falakon, csupa mezőkre osztott égbolt,
amelyről a sors leolvasható. Körös-körül kemencék, téglából épített
kis kohók, erős tégelyek, amelyek a pokolban sem olvadnának meg,
ólomrudak, csillogó kvarcos kövek, hatalmas fujtatók, amelyek úgy
tudtak zihálni, mintha valami megölt sárkánynak elevenen
maradt tüdői volnának, a egy sarokban drága, faragott állványon,
kristálybúra alatt, bársonyvánkosán egy szemernyi arany, akkora,
mint egy rizsszemnek a fele.
A mester ránézett erre a kis szem aranyra, és megvakarta a
fejét. A Bíbor Gróf az este nagy jelenetet csinált. Megunta, hogy a
mester már másfél éve élősködik a nyakán, eszik, iszik, lakik, s
azonfelül rengeteg pénzt költ a kísérletekre, anélkül, hogy ennék a
szemernyinél több aranyat tudott volna csinálni. Tavaly már egyszer
ki akarta dobni a gróf mestert, de akkor a mester szorultságában
létrehozta ezt a kis darabka aranyat. Igaz, hogy ezt úgy csinálta,
hogy az arannyá változtatandó ólomrudacskát aranyporral töltötte
meg, de erre a Bíbor Gróf bármily vörös csirkefogó volt is, nem
jött rá. A legnagyobb hókuszpókuszok közepette, pontban éjfélkor
beledugta a mester a rudat a tűzbe a gróf szeme láttára, s amikor a
tégelyt kivették a rúd alól, ez a szem arany volt a fenekén.
És itt kezdődött a Mester kínja. A gróf most már követelte az
aranyat.
-Eddig azt hittem-mondta-, hogy a Superpollingerianus a
legbénultabb agyú ökör a világon. De most veszem észre, hogy nem
ökör, hanem egy vén csibész, aki tud aranyat csinálni, de nem akar.
Ha holnap reggelig nincs jelentékeny tömeg arany a kohóban,
fütyülök az utókorra, mely meg fog bélyegezni, de kitépem a
szakállát, Magister, és felcipeltetem önt a váram legmagasabb
fokára, s onnan rúgom le. Quod dixi, dixi
Azzal sarkon fordult, megvacsorázott, megnézte az
előjegyzési naptárában, hogy melyik falujában van ma egy kis primus
joctis és illatos kenőccsel kenvén meg ritkás bajuszát, letrappolt
a felvonóhídon.
Ismétlem, ez tegnap este volt. Ma hajnalban pedig a Magister a
fejét vakarta.
-Jaj, jaj-így sóhajzozott a Magister, miközben undorral
fordult el egyik bűzletes főzetétől-,nem tudok magamon segíteni.
Aranycsinálásról szó sem lehet, mert egy kopott rézfityingem
nincsen, minden pénzt, amit a Bíbor Gróftól.kicsaltam, törvénytelen
gyermekeinek küldtem. Íme, nyolcvannyolc esztendőt bajlódtam végig,
s most nem tudom magam a bajból kivágni. A Bíbor Csirkefogó
megtartja ígéretét. Ötödéve barátomat és kollégámat, a tiszteletre
méltó Ratowiensist a fülénél fogva szögeztette a várkapura hasonló
okok miatt, mint valami denevért. Ő, jaj, hogy segítsek
magamon?
Így siránkozott a Mester, miközben többször földig hajolt,
hogy utolérhesse szakállát, amelyet végig akart simítani.
Mikor így javából törte fejét, léptek kongtak a folyosón. Egy
pillanat múlva nyílott az ajtó, és a boszorkánykonyha
kellős közepén ott állott a Bíbor Gróf fenyegetően összehúzott
szemöldökkel. Hosszú volt a gróf, sovány, csontos, szeplős, komisz
pofa. Akkora kezei voltak, mint egy legyező. Testhezálló
nadrágjából a két térde mint két venyigebütyök, úgy állott ki.
Fölemelte arisztokratikusan vörös, szőrös kezét, és apró
sertésszemeivel szúrósan vigyorgott:
-Nos, Magister?
A Magister egy kicsit leült a levegőben. Vagy legalábbis úgy
tett, mintha le akart volna ülni. Nyelt egy nagyot, szárazat,
ónixszerűvé zöldült és ájuldozva rebegte:
-Nos, mi az a nos?
-A nos, az nos -felelte a gróf.
Rettenetes pillanat volt. A helyzet komolyságát súlyosbította
az, hogy a gróf szokásától eltérve, már ilyen korai órában fölkelt.
Látszott, hogy komolyan veszi a fenyegetését. Halotti csönd
uralkodott a teremben, csak a bűzös gyökerek főzetei rotyogtak bele
szemtelenül a csöndbe.
-Gróf-szólalt meg végre a mester-, nincs arany.
-Akkor ide a szakállal! -kiáltotta a gróf és már ugrott a
mester felé, aki azonban átnyalábolván öles szakállát, a bal vállán
a hátára dobta ezt.
-Megállj, uram! -ordította kétségbeesetten.
A gróf visszahőkölt.
-Mi az?
-Arany nincs- nyögte a Magister-, de van jobb.
-Micsoda?
Magister Conradus Superpollingerianus e pillanatban egy
retteneteset nyelt, de ez már nem volt száraz. Összefutott a nyál a
szájában ama finom hazugság gondolatára, amely az eszébe ötlött.
Érezte, hogy meg van mentve.
-Micsoda?- kérdezte újfent a gróf, szigorú pillantással.
-Valami, ami jobb, mint az arany.
-A bölcsek köve?
-Nem.
-Hát mi?
-Az örök szerelem boldogsága! -mondta a mester és hirtelen
nyelt egyet.
A gróf az orra gombját simogatta. Ez volt nála a hitetlenség
jele.
-Megegyem ezt? -kérdezte. -Megegyem ezt a hazugságot is, mint
ahogy megettem másfél év óta minden csalásodat, öreg szégyenfolt a
tudomány egén?
„A habozás már ötven százaléka a hitnek.” -gondolta a mester,
s most már nagy nyugalommal hazudott tovább.
-Kísérletezés közben- mondá- feltaláltam a módját annak,
hogyan lehet minden nőt meghódítani.
Most már nagyra meresztette a szemét a gróf. Ismert
szoknyavadász volt, de soha nem ment semmire az előkelő hölgyeknél.
Ragyogott az örömtől.
-Az ezüstöt -folytatá büszkén mosolyogva a mester, miközben
lassan visszahúzta szakállát- ,az ezüstöt porrá reszeltem, és
kifőztem az Asperula Odorate és az Azarum Europaenum gyökerének
levében.Ez a tény. A vegyarány, az már az én titkom. Ime..
-És fölemelte az egyik tégely födőjét, amelyben valóban
ezüstszemcsék főttek egy orrfacsaró, keserű lében. Az este
kotyvasztottam ezt.
-És?
-És ebből az ezüstporból ezüstöt öntök, finom lemezzé verem, a
finom lemezzel be méltóztatja vonni a kardja markolatát s miközben
teszi a szépet a nőnek, bal kezét a kardja markolatán tartja. Nincs
nő, grófnő, őrgrófnő, határőrgrófnő, hercegnő, fejedelemnő, sőt
királynő sem, aki ennek a varázsnak ellen tudna állni. Ezzel a
karddal minden nőnél sikert ér el.
-Hm- mondta a gróf. -Zicherre mehetek?
-Zicherre -felelte a Magister
-Időt nyerek vele -mondta magában a mester savanyú ábrázattal,
s hogy ne keljen lehajolnia, két részletben simogatta végig
szakállát, baljával felemelvén azt.
A környéken hamar híre ment a dolognak. A szomszéd várakban
nagy zöldarany szoknyákba bújt, fülig érő csipkegalléros asszonyok
súgtak össze, s mindenütt a Bíbor Gróf ezüst markolatjáról
beszéltek. Három nap se telt el, és Conradus Superpoolinerianus
tizennyolc ajánlatot kapott különböző főuraktól, akik egész életére
vagyont és ellátást biztosítottak neki, ha közli velük az ezüst
markolat készítéséhez szükséges vegyarány titkát. De a Bíbor Gróf
túllicitált mindenkit s nem bocsátotta el várából a
Magistert.
És negyednapon elment hódítani az ezüst markolattal. Első útja
a szomszéd várkastélyba vezetett, amelynek urai külországban
jártak. Nem volt otthon más, csak a szép várúrnő, meg az ő
harminchárom csinos udvarhölgye. De minden nő mindig kinevette a
rút, vörös agglegényt. Most azonban valami megmagyarázhatatlan
izgatottsággal várták. A harminchárom nő mind jelentkezett, hogy
fogadja a Bíbor Grófot. Mindenik azt mondta, hogy ő nem fél az
ezüst markolattól. De a várúrnő lefújta a mozgalmat, s ő maga, az
erény mintaképe, asszonyai erkölcsének rideg őre, ő maga fogadta a
Bíbor Grófot. Lágy pamlagon hevert, amikor a Vörös Csont(így is
nevezték) belépett. Akkor elébe ment, és megkínálta hellyel. A
Csont utálatosan mosolygott, és leült egy zsámolyra, lovagi szokás
szerint a térdei közé téve a kardját. Az úrnő, aki eddig nem mert a
kardra nézni, most lopva odapillantott. Szinte megdermedt. A
drágakövekkel kirakott markolat helyén egy egyszerű
ezüstmarkolatban végződött a kard. Valami tompa fénye volt ennek az
ezüstnek, amely kísértetiesen világított a szoba
félhomályában.
Észre sem vették, a nehéz függönyök mögött minden asszony
kandikált. Mind izgatott volt, s mindnyája előtt rémesnek tűnt a
hajdani nevetséges gróf.
-Szép idő van-mondta a Vörös Csont.
-Úgy van-felelte az úrnő, kissé megkönnyebbülve, mert látta,
hogy a gróf nem teszi a kezét a markolatra.
-Se hideg, se meleg-szólt a gróf.
-Kellemes -mondta a szép asszony.
-Délben meleg van, de az esték hűvösek- mondta halkan a Vörös
Csont-, az esték hűvösek, de a mai alkonyat a legszebb, mint az,
amikor az ember egy szépasszony társaságában tölt.
Azzal szép csöndesen, lágyan rátette nagy szőrös kezét az
ezüst markolatra.
Az úrnő, aki eddig mereven nézte a markolatot, most
összerezzent. A nehéz függönyök megmozdultak, az asszonyokon
keresztülfutott a kellemes borzongás.
-Rátette a kezét -mondták halkan az elől állók a mögöttük
levőknek.
-Rátette….rátettte….rátettte…terjedt suttogva a sok selyem
között.
Az úrnő most már nem tudta levenni a szemét a markolaton
nyugvó kézről. A Vörös Gróf vegyes butaságokat beszélt, az úrnő nem
figyelt rá.
-Eh- gondolta magában- ,ostoba babona az egész, mi az ördögnek
nézzem?
De alighogy levette róla a szemét, ismét visszanézett rá. A
gróf közelebb húzta a zsámolyt hozzá, most már görcsösen szorítva a
markolatát. Az úrnő megijedt.
-Miért ijedt meg tőlem? -kérdezte mosolyogva a gróf. -Hisz én
nem akarom bántani magát, sőt, ellenkezőleg
-Talán jobb volna -suttogott a függöny mögött egy asszony, ha
magukra hagyhatnánk őket
Halk, lopódzó nesz hallatszott. A hölgyek ajakra tett újjal
sompolyogtak szét.
-Régóta szeretem Önt-mondta a Vörös Csirkefogó, meleg
hangon.
Az asszonynak valami fojtogatta a torkát.-
Képzelődés-gondolta.
-Imádom
Az asszony mereven nézte a kezét. És megszólalt:
-Ha szeret, akkor engedje el a kardja markolatát
-Soha! Kiáltotta szenvedélyesen a Vörös és az asszony mellé
ült.
Az asszony reszketett, mint a nyárfalevél.
-Szép vagy! -ordította a Vörös csont. -Szép vagy, mint az esti
csillag, és őszintén mondom, mucusommá teszlek! Fogta, fogta, fogta
egyre a kardot.
„Nem ereszti el.”- gondolta az asszony rémülten-, ”nem ereszti
el, végem van.”
Fel akart kelni, de abban a pillanatban egy ritkás, szúrós
bajusz szálait érezte az ajkán. Sikoltani akart, de a gróf már
átölelte a vállát, hosszú, erős karjaival. Hátrabágyadt szép feje,
és érezte, hogy a Vörös Csont nagy tenyerébe fogja fel lankadó
fejét, és mint valami forró eső, úgy veri az ajkát szaporán, sűrűn
a csók.
-Enyém vagy-mondta két csók között a gróf, bak kezével a
kardját fogva.
-A tiéd -felelte az úrnő.
-Hát mi a vegyarány? -kérdezte tíz év múlva a haldokló
Magistertől a Sötétkék Báró, aki a tudóst a Vörös gróftól százezer
aranyért váltotta meg, mert nagy szoknyabolond volt, s látta, hogy
a Vörös Gróf tíz év óta a szó szoros értelmében lekaszálja a
legszebb nőket az ezüst markolat segítségével.
-Mi a vegyarány?
-Fene van, nem vegyarány- nyögte az ágyban a Magister.
-Ezüst markolat, jáspispityke, cinsarkantyú, arany patkószög,
mindegy. A férfiről le kell rínia annak, hogy sikerülni fog a
hódítás, ez a vegyarány. Aki így jón, azelől nincs menekvés. De
hinni kell az ezüst markolatban, mert különben a nő sem hisz benne.
Most aztán: ezüst markolat, arany patkószeg, jáspispityke, jó
modor, szépség, diszkréció mind egykutya. De most, hogy ezt
elmondtam, ó, Sötétkék Báró, most már te hiába mégy a nőkhöz az
ezüst markolattal, mert már nem hiszel benne. És a nők meg fogják
érezni, hogy te nem bízol a hatalmadban. És fel fogsz sülni
mindenütt Sötétkék Bá…
Nem fejezhette be a mondatot, mert a Sötétkék Báró fejbe
ütötte. Tíz perc múlva anélkül is meghalt volna, de a báró ezt így
jobbnak találta.
Így halt meg Magister Conradus Superpollingers, az ősz csaló,
egy igazságért.
- Írta: thomaskerekes
- Hozzászólások: 1 Hozzászólás RSS
1
Jó!:)
De mintha olvastam volna valahol.