2011-01-24 10:11:19
Bistey András olasz műfordításai
A líra nem logika, de
hagyomány
A versfordítás
pedig főhajtás
Bistey
András
Negyvennégy olasz
vers
Ez a kis kötet, amelyet kezében tart az Olvasó, szubjektív
válogatás eredménye. A költemények szerzői, Franco Fresi és Giorgio
Virgolino kivételével, a Forlíban megjelenő L’Ortica című folyóirat
köréhez tartoznak, verseik is zömmel annak lapjain jelennek meg. A
fordításokat két évtized terméséből válogattam. E két évtized alatt
Virgolino és Fresi egy-egy kis kötetben (Követlek…elhagylak, A víz
és a földek dalai), a L’Ortica költői közül pedig többen a
Találkozás című antológiában már bemutatkoztak a magyar
olvasóknak.
A kötetbe eltérő korú, eltérő élethelyzetben
lévő, a kulturálisan és néprajzilag nagyon változatos Olaszország
különböző részein élő lírikusok költeményei kerültek be, Jean
Pastureau pedig kétnyelvű költő, francia anyanyelve mellett ír
olaszul is. Igazi költők valamennyien, de közülük többen a kultúra
más területein is keresik önkifejezésük lehetőségeit: például
Franco Fresi néprajzi, helytörténeti köteteket, pedagógiai
tanulmányokat is megjelentetett, Claudia Bartolotti képzőművészeti
munkásságot is folytat, Davide Argnani szerkesztő és színházi
ember, a nemrég elhunyt Novella Casadei pedig elbeszéléseket,
kritikákat és útirajzokat is publikált.
Közös tulajdonságuk, hogy többé-kevésbé túlléptek
az olasz költészetben évtizedeken át szinte egyeduralkodó
hermetizmuson. Nem jellemző rájuk a személyiségbe zárkózás, az
elvontság, a homály. Nem várják, hogy az olvasó a saját olvasatával
mintegy velük együtt alkossa meg a verset, közölnek vele valamit,
ami lehet személyes, de mindig jelentése és jelentősége van.
Virgolino néhány verse szinte az epika határát súrolja, mások
elvontabban szólnak a világról, de mindig arról van
mondanivalójuk. (Bistey András)
Bistey András versfordításait
olvasni olyan élvezet, mint szeretkezni a sienai székesegyházzal,
hisz fordításai nem egyszerű szellemi műveletek gépies ismétlésén
alapuló tevékenységei, hanem olyan teljes értékű alkotó munkák,
melyek a fordítót mindenkoron gondolati-nyelvi választások elé
állítják. Éppen azért, mert mesterin él a magyar nyelv
hajlékonyságával, melyről még Bernard Shaw is azt mondta, hogy
többre vitte volna, ha életművét magyarul írja. S az már magától
értetődik, hogy a műfordítókkal szembeni esztétikai elvárásokat
maradéktalanul teljesíti. Mesterien alkalmazkodik a rímtelen közlés
szóképhiányához (Éjszaka a
kórházban), de él a rímes próza
eszközeivel is(Cassandra), mely már-már a költészet
algoritmusa. A fordítónak volt dolga elég. Hisz néha a szövegvilág
semmilyen magyarázatot nem igényel, de annál óvatosabbnak kellett
lennie, a Cassandra szájába adott szavakkal, melyeknek a közös
történelem miatt egész más akusztikájuk is lehet, hisz megtanulta,
hogy a faxon, vagy e-mail levélben kért Kossuth-levél akár hamis is
lehet, még a vízjel hasonlósága ellenére is, A választóvíz
pedig a közléstartalom. S már nem is csodálkozunk, hogy az itáliai
tél ajándék, gyászba borul a színház: „ki tán a legjobb volt, az öngyilkosságot
furcsán kiötölte: elvágott minden zsinórt, mely a bábjátékos
kezéhez kötötte” -egy példa a nyelvi
bravúrokból, már ami a nyelvi jelek rugalmasságát
illeti
Bábszínház)
Jóllehet a Cassandra című versben lehet
néhány véletlen rímszerű sorvégi összecsengés, de nem
törekedett a fordító rímekre, mert az eredetiben sincsenek.
Rímek csupán két versben vannak, az egyik az idézett
Bábszínház, a másik pedig Fresi Egy öreg pap című versében az
utolsó négy sor, a keresztvetés mozdulataira utalva.-egészítette ki
írásom a műfordító.
„Mint már több
alkalommal említettem, a magyar olvasók és az olasz irodalom
rendszerváltozás utáni kapcsolata meglehetősen „szerteágazó”. Olyan
évtizedek után, amelyekben az olvasmányokat a kommunista párt
kultúrpolitikai szervei határozták meg, s amelyekben az állami
kiadók válogatásainak pontos körülhatároltsága volt jellemző, a
piac törvényei olyan „rendszert” kezdtek módosítani, amely bizonyos
ellenállást tanúsított, mert mélyen gyökerezett a népesség néhány
intellektuálisan aktív rétegében. Az eltelt másfél évtizedben a
„rendelkezésre álló” írók száma is jócskán megnövekedett, mert a
könyvkiadás nemcsak az újdonságok felé vette az irányt (nemcsak
kortárs szerzőket jelentetett meg), hanem eladdig kevésbé ismert
„klasszikusokat” is újra felfedezett. Létrehozott továbbá legalább
egy jelentős, kétnyelvű sorozatot is (a Norannál a Leonardo
Könyvek), amelyhez más, főképp gimnáziumi és egyetemi tanulmányokat
elősegítő kiadványokat is csatlakoztatott (Eötvös József Kiadó), és
ha e könyvek nincsenek is a forgalmazás középpontjában, meg kell
jegyeznünk, hogy jelenlétük egy olyan sajátos szektor fejlődését
jelzi, amely nem merül ki a polcok színes fedelű kiadványaiban
(nyelvkönyvek, gyakorlófüzetek, ezerféle kisszótár és
szógyűjtemény, melyek mindegyike más-más diákrétegnek készült),
hanem olyan olvasók között is erősen terjeszti az eredeti nyelven
olvasást, akik az adott idegen nyelvnek nincsenek teljes
birtokában.
Az
olasz irodalmi kiadványok változatosabb színképéhez a
rendszerváltozás előttihez képest sokkal gazdagabb kritikai
munkásság is társul: valósággal burjánzanak az új italianisztikai
folyóiratok, melyek a különféle székhelyeken dolgozó
italianistáknak (magyarországiaknak és külföldieknek is) több és
jobb eszmecserére teremtettek alapot, csaknem valamennyi oktatót és
kutatót összefogták, akik az italianisztikához közvetlenül vagy
közvetve kötődő témákkal foglalkoznak. Elméleti fejtegetéseiket e
szerzők most olyan periodikák hasábjain láthatják viszont, mint a
Nuova Corvina (kiadója a Magyarországi Olasz Kultúrintézet), az
Italianistica Debreceniensis (Kossuth Lajos Tudományegyetem,
Debrecen, olasz tanszék), az Ambra (Berzsenyi Dániel Főiskola,
Szombathely, romanisztika tanszék), a Verbum (Pázmány Péter
Katolikus Egyetem, Piliscsaba, Neolatin Nyelvek és Irodalmak
Intézete) s legújabban az Annuario (2005-től L’Ape – Annuario,
Szegedi Tudományegyetem, Juhász Gyula Tanárképző Főiskolai Kar,
olasz nyelv és irodalom tanszék), s ezeken kívül az általánosabb
tárgykörű folyóiratok (Helikon, Világosság) tematikus számaiban és
egyes ide vonatkozó közleményeiben is.
A
jelenlegi helyzet mérlege kétségkívül pozitív; ha ugyanis
belelapozunk a Vig István által néhány éve publikált Bibliografia
dell’italianistica in Ungheria (1945–1995) című kiadványba, azt
látjuk, hogy a legáltalánosabb értelemben vett italianisztika terén
– a magyar tudós-szerző kötete teljesebb szemléletű – a kiadványok
és a publikációk fokozatos számbeli növekedése nem lassul, sőt, az
új periodikáknak köszönhetően valóságos exponenciális növekedés van
kialakulóban, amely a fogadókészségben ez idáig nem jeleskedő
sajtótermékeket is képes bevonni a folyamatba. Főképp azoknak az
irodalomtörténeti és komparatisztikai közleményeknek a nagy száma
lenyűgöző, amelyek nemcsak magyar tudósoknak és egyetemistáknak
szólnak, hanem nemzetközi olvasóközönségnek is (minthogy ezen
írások közül nagyon sok olasz nyelven íródott).
„(Sciacovelli)
JEAN
PASTUREAU
A víz és földek dalai
című, szárd-olasz Franco Fresi kötetének legtöbb versét Körmendi
Lajos fordította, magyarította és Bistey András
Az
anarchista
Nincs tetoválás a
homlokomon,
nem csatlakoztam a
Többséghez,
a napilapokat undorral
olvasom,
alig használok amerikai
kifejezéseket,
a sport nekem nem égi
manna.
Néha egy szép táj elõtt
állva
Petrarcára és a sienai
festõkre gondolok,
ha rikoltoz a
kereskedelem istennõje,
bemenekülök egy templom
homályába.
Veszélyes vagyok a
társadalomra.
A
mesterek
Sokat
tanulhatnánk
a magabiztos és
előkelő
vén kóbor macskáktól
-
mi, akik a Szent
Fogyasztás Birodalmának
jövőbeni
kifosztottjaiként
a csirkefogóságig sem
vinnénk.
Szent Ferenc
örökösei
Frázisok, dumák, kis
semmi könyvek:
hányan hiszik, hogy õk
írják meg
az új
Tízparancsolatot...
Mi szemléljünk inkább
derûsen
egy kis szigetet a
Tirrén-tengeren,
egy ciprusfát
Umbriában.
A világon már ki vannak
rakva
a pontok és a
vesszők.
BISTEY ANDRÁS
FORDÍTÁSAI
Kerekes
Tamás
- Írta: thomaskerekes
- Hozzászólások: 0 Hozzászólás RSS